A boltban nem kérik el a személyimet, mikor cigarettát veszek, viszont a buszon elkérik a diákomat.
Ha valahol bemutatkozok, első körben mindenki magáz engem.
Apró jelek utalnak arra, hogy hiába játszom a királylányt, a nagybetűs Élet apránként bekúszik a mindennapjaimba és megül a sarkokban, a félhomályban, várva a percet, hogy rádöbbenjek: nincs hova futni előle.
A legfontosabb szabály, amit eddig megtanultam: mindig van választásom. A második legfontosabb: minden választásnak vannak következményei, amikért egyedül én vagyok a felelős.
Vannak jónak tűnő és rossznak tűnő választások. De a látszat sokszor csal. A választás önmagában se nem jó, se nem rossz. A következmények szintúgy. Az életben semmi nem jó és semmi nem rossz. Egész egyszerűen semleges. Az ember azt mondja: ha Isten jóságos, akkor hogy tudja nézni ezt a sok rosszat?
Úgy, hogy Ő nem jóságos, ami pedig a Földön történik, az nem rossz.
Mi, emberek, mind egyenlőek vagyunk. Hozunk döntéseket, amik esetleg a másiknak fájdalmat okoznak. De arról nem Isten tehet, ha a másik nem próbál tenni a fájdalma ellen. Éhezés? Nem létező dolog. Ha teszel azért, hogy legyen mit enned, nem fogsz éhezni. Háború? Csak akkor létezik, ha vannak hozzá katonák. Diktátor? Hogy lehet egy ember erősebb több millió másiknál?
Bármilyen rossznak tűnő dolog ellen tehetne az ember, hogy jobbnak tűnjön. Hogy lehet ilyenekért Istent hibáztatni? Könnyű beszélni a számítógép mögül, elismerem. De mindenkinek csak egyetlen embert kell megmentenie: saját magát. Mindenki dönthet arról, hogy mit tesz. A saját döntéseinkért miért Istent okoljuk? Szabad akarat és tudás. Ez a két kifejezés azt jelenti, hogy szabad akarat és tudás. Nem jóság, kedvesség, boldogság, egyenlőség vagy akár nyugodt lelkiismeret. Ezt az ember választotta, ő maga akarta, miről tehetne egy Isten? Ha Isten közbeavatkozna, akkor már nem lenne szabad akarat. Persze azon az ember mindjárt felháborodna.
Vannak helyzetek, mikor súlyos áldozatokat kell hoznunk a döntések során. Vannak filmbeillő tragikus pillanatok. Vannak apró, felszínes bánatok. De az életünk döntések sorozata. Bármikor visszafordulhatunk, amíg a másikat nem próbáljuk bántani. Amíg csak a saját célunkat szolgálva, a saját irhánkat mentjük, addig nincs helyrehozhatatlan hiba.
Én kaptam második esélyt az élettől. Dönthetek: elrontom ismét, vagy ezúttal jól csinálom? Ha elrontom, életfogytig tartó nyugtalanságra és boldogtalanságra ítélem magam. Ha jól csinálom, boldog magányos farkas leszek. Bár ez sem biztos. Egyik döntés sem határozható meg a jó és a rossz emberi jelzőkkel, mindkettő semleges. Az egyetlen különbség, hogy az egyik döntés során fokozottabban termelődik a boldogsághormon az agyamban. De vajon tudhatom előre, hogy melyik döntésnél? Nem látok előre a jövőbe, így nem lehetek benne biztos, innentől azonban az is bizonytalan, hogy mikor rontom el az életemet.
Jelenleg úgy érzem, nem szabad feladnom magam azért, hogy legyen párom. Eddig mindig ezt csináltam. Csakhogy most céltudatos, komoly, felnőtt nőként nézek szembe az Élettel, legalábbis lélekben. Ha feladom magam, talán megfelelek majd választottam ideáljának, de lenne értelme? Vagy talán akkor mégse őt kellene választanom? Ismét a választás, a döntés és a teljesen e világi jó és rossz fogalmak. Igazából mindkét választás semleges. Mindenképpen lesz valahogy, rajtam áll, hogy hogyan és hiába is szeretném Istent hibáztatni és gyűlölni érte, ha balul sül el, ő nem tehet róla. Csak én. És különben is, milyen is az a rossz?
Az biztos, hogy ha szeretném, hogy szeressenek, akkor nem szabad szerepet játszanom. Mert akkor nem engem szeretnek. Ez is egy döntés, én pedig eddig a szerepjátékot választottam. Mostantól megváltoztatom a döntésemet: magamat választom.
Vagyok, amilyen vagyok. A céljaim azok, amik. Ha felvállalom, talán másképp lát majd a környezetem. Talán ők rám aggatják majd a "rossz" jelzőt, vagy csak a "rosszabb"-at. De ezek a személyek akkor nem is szerettek engem soha. Hiszen nem ismertek.
Eddig a céljaim nem tűntek ennyire közelinek, elérhetőnek, mint most, így könnyen játszottam valaki mást, úgy gondoltam, van még időm. De most fel kell nőnöm a céljaimhoz, nem csak lelkiekben, hanem életvitelben, gondolkodásban, felelősségtudatban és viselkedésben is. Meg kell határoznom magamat, minőségjelzők nélkül, semlegesen, szembe kell néznem magammal és el kell fogadnom azt, aki vagyok.
Én képtelen vagyok a gyűlölet, utálat, harag érzelmekre. Tudok dühös lenni, de gyorsan elmúlik. Nem tudok minőségjelzőket aggatni a dolgokra, mert számomra az túl emberi. Nem vagyok képes nagyon sok mindenre, ami másoknak emberi mivoltukból következő természetes tudás. Nem értem az időszámítást, nincs éhségérzetem és ritkán szoktam enni, akkor is keveset. Képtelen vagyok úgy élni az életemet, mintha nem lenne Isten és az orvosok szerint életképtelen a szervezetem. Friss hullaszagom van, alvadt vérem és hideg testem. Nem értem meg a rosszindulatot, a gondolkodásmódot, mellyel másokat bántanak, kihasználnak és nem vagyok képes a korrupcióra és mások kihasználására. Nem becsülöm a pénzt és nem is értek hozzá. Vannak, akik szerint ezek "becsülendő, jó tulajdonságok", vannak, akik szerint ezek a "végtelen naivitás és butaság legmagasabb fokai". Én szerintem ezek egyszerű vonások és tulajdonságok, melyek személyem egészét képezik. De nem vagyok hajlandó változni. Hiába fested át a falat, a régi szín átüt rajta és elcsúfítja az egészet. Nincs értelme.
Minden kell az élethez és minden úgy kell, ahogy van. Mert minden úgy van jól, ahogy van. Ha nem így lenne, már változtak volna a dolgok.
